A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,

Halastóban halak laknak,
azért halas ez a tó,
nem is liba úsztató.

Tetejétől az aljáig
telis-teli hal-lakkal,
azok pedig
apró kicsi halakkal.

A hal-lakon nincsen ajtó,

Idejét már unja igen,
Egész élete oly idegen,
Olyan egyedüli, árva,
Örök szüzességre szánva -
Égi szérűsudvarokon,
Puszta széles parlagokon.

Immár alább ereszkedik,

A folyóparton ült a lekaszált
Tet?fed?nád kévéin, s figyelte
A csendes tájat, melyre béke szállt,
S még csendesebb, nyugodtabb volt a lelke.
Csizmáját is lehúzta. És amint

Édesvíz, vagy sós
tenger - sok könny ered,
arcom szabályzott meder,
hullámtörő homlok -
még visszamosolygok.

Sejtet duzzasztó
élet vize, forrás
csobog a vércsatornán -